Ugyan a Jane's Addiction gitáros Dave Navarro-val készült Chili albumnak, az 1995-ös One Hot Minute-nek is megvan a maga rjaongói klubja, ma már teljesen egyértelmű, amit 1998-ban még csupán a zenekar tudott: gitárosként számukra csakis John Frusciante jöhet számításba.

Mielőtt az új albumról kezdtem volna faggatni Anthony-t, rá kellett kérdeznem, hogy annak idején pontosan hogyan is váltak meg Dave Navarro-tól. Igaz-e például a pletyka, hogy Flea már a kilépés gondolatával játszott, ha John nem térhet vissza?

"Mindannyian tudtuk, hogy Dave nem a mi emberünk. Imádtuk a játékát, szerettük az egyéniségét, a stílusát, de a Chili nagyon más lett vele, megbomlott az a híres egyensúly. Tudtuk mi is, tudta ő is. Sőt, ő volt az, aki ki is mondta, hogy nekünk egyetlen gitáros kell, mégpedig John. Ami pedig Flea-t illeti, ő volt az, aki a legszorosabb kapcsolatot ápolta Johnnal, amíg nem volt a banda tagja és ő volt az, aki az egészet tető alá hozta. De a döntés abszolút közös volt."

Mégis az a hír járta, hogy te nem nagyon akartál ráállni erre...

"Nem egészen ez történt. Amikor John kiszállt, úgy éreztem, hogy cserben hagyott bennünket és emiatt éveken át nagyon haragudtam rá. Neki is volt gondja velem, én sem kerestem a társaságát, úgyhogy nem beszéltünk. De aztán találkoztunk és kiderült, hogy mindketten nagyon megváltoztunk. Átmentünk egy csomó mindenen, voltak hasonló tapasztalataink, kellemetlen drogos élményeink és ez azonnal szorosan összefűzött minket."

Csak a drogok miatt szállt ki John szinte közvetlenül a Blood Sugar Sex Magik kiadása után?

"A drogok is komoly szerepet játszottak ebben, de John ennél komplexebb személyiség. Nehéz ezt jól körülírni. Ha azt mondom Johnról, hogy szellemekkel teremtett kapcsolatot, nyilván azt gondolod, hogy az a fickó őrült, de az is, aki ezt beveszi. Pedig John tényleg ezt csinálta, már a Blood Sugar készítése közben is. Testen kívűli élményekkel kísérletezett, úgy próbált gitározni, meg ilyenek. Hangok szólaltak meg a fejében, azokkal beszélgetett. És ez nem egyszerűen valami egzotikus drogcsodának volt köszönhető, hanem John személyiségéből fakadt. Olyan, akár egy nagy gyerek. Ha nekem azzal jössz, hogy idefelé láttál egy rózsaszín vizilovat repülni a város felett, minimum cinikus leszek, de leginkább azt gondolom, hogy át akarsz verni. John nem ilyen. Ő ebbe abszolút bele tudja élni magát. Szóval létezik benne egy örök kisgyermek, de ugyanakkor félelmetesen intelligens a srác, és nagyon érzékeny is. Az ilyenek tudnak leginkább ráállni a cuccra..."

Hogy tudott Flea kapcsolatban maradni vele? A legtöbb drogossal képtelenség megmaradni, ha az ember tiszta.

"Erről Flea tudna igazán sokat mesélni, de annyit elmondhatok, hogy Flea nem vevő a drogokra. Van egy ilyen típus. Elképzelhető, hogy utazik egyet ő is, beszáll, mert miért is ne, de nincs rá olyan hatással a cucc, hogy ne tudna létezni nélküle. A junkie viszont junkie. Neki nem elég az, ha pár hetente repül egyet, neki az egész élete erről kell, hogy szóljon. John majdnem át is lépte a határt, ahonnan már nincs visszaút."

Ma már mindannyian tiszták vagytok?

"Abszolút. Én már 1997 óta, John pedig 1998 elején jött ki az intézetből. Flea alkalmanként sem él már a drogokkal, Chad pedig mindig is inkább az alkoholra esküdött. Ő is tett néhány komoly kört, de mára lehiggadt, ahogy én látom."

A lehiggadás az új albumra is jellező, ha már itt tartunk. Én mondjuk mindenképp egy húzósabb, rockosabb albumot vártam most tőletek...

"A legnagyobb különbség az új album és a Californication között maga John, illetve John szerepének változása. Amikor hat év után visszatért hozzánk, szinte azonnal nekiálltunk a Californication megírásának, elkészítésének. Nem volt időnk egymásra hangolódni, megtalálni a kapcsolódási pontokat. Nem kapkodtuk el azt a lemezt sem, akkor az a tempó tűnt természetesnek. Csak mostanra jöttünk rá, hogy az igazi egymásra találáshoz szükség volt turnékra, az utazásokra, a bulikra, a színpadi őrületekre. A Californication-nél John a csapat gitárosa volt, most viszont a lelke, a motorja, a kreatív középpontja."

Nyilván volt valami előzetes elképzelés, hogy milyen legyen a lemez...

"Különösebben nem volt ilyesmi. Egyszerűen mást akartunk, színesebb, változatosabb anyagot, többdimenziósat, vidámabbat. A zenénkre mindig is mondták az emberek, hogy van egy bizonyos feminin jellege, most szerintem ez domborodott ki. Kevés a zajos gitár, a jammelés, a szólózás, és több a dal. Az adott keretek között persze van örömzene is..."

A nótákat abszolút együtt írtátok?

"A túlnyomó részüket igen, de még Johnnal külön is tartottunk egy kis komponálós szeánszot. Meglátogattam a hotelben, ahol akkoriban lakott, és megnézegettük egymás ötleteit, próbáltuk kicsalni a másikból a jó dolgokat. Aztán hazavittem ezeket a nyers felvételeket és otthon még rágyúrtam az énekdallamokra, szövegekre. Így született például a Cabron, ami minden, csak éppen nem tipikus Chili. Amikor John először megmutatta, olyan volt, mint valami flamenco gitárra írt instrumentális téma. Később aztán mexikói dallamokat vittünk bele, ami számunkra, Los Angeles-i srácok számára teljesen természetes zenei hatás. A végén már csak az volt nehéz, hogy kitaláljuk, Chad és Flea hol kapcsolódhat bele ebbe a bizarr kis dalba! Ha-ha!"

A szövegek terén mi a helyzet? Komolyabbak, könnyedebbek, mélyebbek, milyenek?

"Úgy gondolom, noha ezzel egyáltalán nem kötelező egyet érteni, hogy a By The Way nótái leginkább szerelmesdalok. Persze, cseppet sem nyilvánvaló módon azok. Elég, ha én tudom, ha én érzem, hogy melyik szól arról, hogy az ember fülid szerelmes vagy épp vágyakozik a megtisztító szerelem után. De hát ilyen évem volt, ezzel volt tele a fejem."

Melyik a nagy kedvenc nóta?

"Nagyon közel áll hozzám például a címadó, ami egyben az első klipnóta is lett. Ez is szerelmes téma, de itt a szülővárosom az imádat tárgya. Borzongatóan szeretem Los Angelest, nem tehetek róla. Ez a szöveg amúgy inkább amolyan felvillanó képek sora, bármely Los Angeles-i este ilyen. Ez egy romantikusan vágyakozó dal."

Érdekes, hogy így vonzódsz a városhoz, mások meg menekülnek onnan.

"Szeretek ott élni, de ugyanakkor tudom, hogy a városnak borzalmas tulajdonságai és borzalmas lakói is vannak. Ez a kettősség is vonzz, beismerem! Ha-ha!"

Nem lett túl nagy a kontraszt a Californication és a By The Way között? Tudnak-e majd követni benneteket a Chilisták?

"Szerintem ez egy és ugyanaz a zenekar, csak éppen eltelt közben három év. Gondolj arra, hogy találkozol egy ártatlan kissráccal, aki imád labdázni, csak ez érdekli, szinte ez a mániája. Aztán eltelik pár év, nem látod őt, majd váratlanul újra összeakadtok. A srác ugyanaz, tündéri, mint korábban, de a labda már nem érdekli, csak a skateboard vagy épp a zene. Valahogy így vagyunk ezzel mi is. Ez is egy igazi Chili album, csak épp másmilyen. Valami olyasmi felé fordultunk, ami számunkra is új, izgalmas, ami igazi kihívás."

Nekem az énekharmóniák jelentették a legnagyobb meglepetést. Mintha egészen új zenék hatottak volna rátok, olyan muzsikák, amiket korábban talán nem is hallgattatok.

"Nem tudom, hogy ez mennyire helytálló. Én inkább onnan közelíteném meg a dolgot, hogy van egyszer az én hangom, ami olyan, amilyen. Sokaknak bejön, másoknak nem annyira - én azért elvagyok vele... Viszont ott van John, aki nemcsak gitáron zseni, hanem a hangja is óriási. Kár lett volna nem kihasználni egy ilyen hangot. Ami pedig a harmóniákat illeti, azokon tényleg agyaltunk, az ilyesmi nem születik magától. Zeneileg szerintem ez mind a Beatlesből jön, de az 50-es évekből is vannak hatásaink. Többen is emlegették már az új album miatt a Beach Boys-t, ők azonban rám biztosan nem voltak direkt befolyással. A harmóniáikat mindig elismertem, de az a zene nemhogy nem fogott meg, hanem inkább taszított."

A Ramones viszont biztosan hatott rátok, hiszen a készülő Tributealbumon is szerepeltek majd. Melyik nótával is?

"Végül a Havana Affair-re esett a választás, de eredetileg egy bevadított Pinhead volt a terv. Nekem valahogy a Havana Affair szövege nagyon bejön, aztán Rick Rubinnal kitaláltuk, hogyan lehetne kicsit megcsavarni magát a muzsikát. Lassabb, bluesosabb lett a téma, egészen más karaktert kapott, de büszkék vagyunk rá. Szomorú, hogy Dee Dee is elment már... Ilyenkor döbben rá az ember, hogy milyen szerencsés is valójában."