A Shadows Collide With People mérföldkőnek számított az 1994 óta szólóban is tevékenykedő dalszerző-gitáros-énekes pályáján, ugyanis ez volt az első olyan saját lemeze, amit hagyományos – vagy ha úgy tetszik: professzionális – stúdiófelvétel során rögzített. Frusciante saját bevallása szerint már a kilencvenes évek legelején is bizonyos belső hangok által vezérelve lépett ki az éppen csúcson lévő RHCP-ből, ezért nem meglepő, hogy a drogfüggést „munkaholizmusra” cserélő öntörvényű művész hasonlóan transzcendens magyarázattal szolgált a Shadows Collide… munkamódszereit illetően. Akkor egy hangról-hangra felvett lemezt akart, viszont rögtön ezután a gyors és spontán stúdiómunka kezdte izgatni, ugyanis rájött, hogy nagy kedvenceinek legjobb lemezei (pl. Frank Zappa Hot Rats albuma) is ilyen laza, sebtében összerántott produkciók. Az ismét multiinstrumentalista haverja, Josh Klinghoffer segédletével felvett The Will To Death pont ilyen zenét kínál hallgatói számára, s azzal gyakorlatilag egy gyors egymásutánban megjelenő lemez-széria első darabját kapjuk, ugyanis Frusciante hivatalos honlapján egyfajta radikális művészeti kiáltványként tette közzé a hírt: az év hátralevő részében havonta fog új anyagot megjelentetni!

A példátlan vállalkozást értelmezhetjük akár az ezredforduló utáni zeneipar agyonspekulált, íztelen, szagtalan termékei ellen irányuló fricskának is, vagy ugyanilyen könnyen betudhatnánk a szenvedély-betegség terápiaszerű utórezgésének, de egy biztos: John Frusciante lemezről-lemezre bizonyítja, hogy munkamániáját valóban kreatív energiák éltetik. A The Will To Death minden spontaneitása, frissessége mellett még mélyebbre száll a művészi önboncolgatásban, mint elődei, pedig itt most „csak” a hagyományos dalforma érvényesül (míg a Shadows Collide… instrumentális intermezzókban is bővelkedett, hol kraftwerkes szinti-puttyogásban, hol Neil Young-os gitárzajban tobzódva). Ahhoz sem kell sokat próbált hangmérnöknek lennünk, hogy világossá váljék, a modern megszólalással bizony nem sokat bíbelődtek ezen a lemezen: az ének és a hangszerek gyakran teljesen elkülönülve szólnak a sztereó hangrendszer egyik és másik oldalából!

Egy John Frusciante-lemezen nincsenek slágerek. Néha az egyik dal tűnik dinamikai csúcsnak, néha pedig egy másik. A világ egyik legfontosabb és legsikeresebb rockbandájának gitárosa önálló lemezein minden póztól és üzleti megfontoltságtól mentes zenét produkál és ez már önmagában figyelemreméltó teljesítmény, csakhogy ezzel egyidejűleg a szívét is közönsége elé tárja – erre a szokatlan kedvességre pedig lehetetlen nemet mondani.